Élet étkezési zavarokkal – ‘Magamnak sem mertem bevallani, hogy mit is csinálok’

etkezesi zavar Okos Timi

 

 

Enni kell – ezt mindannyian tudjuk. De mennyit kell? Mennyit lehet? Hol a határ? Baj, ha az egyik nap azt mondom, hogy ma én egy szelet tortával kezdem a napot? Ugye, nem? És ha a következő 30 napban is ezt mondom…? Lehet az evés egy rossz szokás? Lehet büntetés? Lehet jutalom? Mi számít egészségesnek? Lehet az egészséges életmódot túlzásba vinni?

Azt hinnénk, az evés a világ legegyszerűbb és legmagátólértetődőbb dolga: ha éhes vagyok, eszem és amit kívánok, az biztosan jót is tesz. Alapesetben ennek talán így is kellene lennie, de rengetegen küzdenek különböző étkezési zavarokkal. Ezek közül a legismertebben az anorexia és a bulimia. Interjúalanyom, Okos Timi mindkettőt megtapasztalta. Szerencsére azóta megtalálta az egyensúlyt és ezzel együtt a hivatását is: az egészségtudatos élettel és étrendtervezéssel foglalkozik. Most pedig elmesélte a történetét.

etkezesi zavar Okos Timi

 

Mikor és mivel kezdődött a súlyingadozásod?

Általános iskolában sporttagozatra jártam, és egyébként is nagyon aktív gyerekkorom volt, állandóan fára másztam, görkoriztam, bicikliztem, tollasoztunk, télen jégkoriztunk, szánkóztunk. Így sportos és normál alkatú kislány voltam, azonban a tinikorral beköszönő egyre gyakoribb péksütizések a büfében, pizzázások és hajnali hamburgerezések a nem túl minőségi italokkal (cherry-őszilé és koccintós bor megvan mindenkinek?) átbulizott éjszakák után elég hamar elkezdtek meglátszódni. Kövér sosem voltam, azonban egyre inkább elkezdett zavarni a „husis” külsőm, úgyhogy szintén jó kamasz módjára nekikezdtem „fogyózni” és aerobik órákra járni. Eleinte csak jobban figyeltem rá, hogy mit eszek, egyre többet kezdtem olvasni a témában, aztán egyre többet jártam edzeni, egyre kevesebbet ettem… a kilók pedig egyre csak olvadtak le, ami újabb lendületet adott a még több edzéshez és a még kevesebb étkezéshez. Valahol itt kezdődött az evészavarok széles spektrumát bejáró, közel egy évtizedig tartó történetem.

etkezesi zavar Okos Timi

Milyen fázisokon mentél keresztül?

Az egész ugye a tipikus, hebehurgya tinikori fogyózásokkal kezdődött (káposztaleves és egyéb rémségek), majd pedig ahogy jöttek az eredmények, mindig csak egy picit akartam még tovább fogyni, ezért mindig szigorítottam a diétán. Mivel meglehetősen maximalista vagyok, ezért elég gyorsan eljutottam odáig, hogy csak almán éljek a heti 10-12 óra spinning óra mellett – mert időközben az aerobik helyett elkezdtem tekerni járni, ami még intenzívebben igénybe vette a szervezetemet. A kezdeti célom azt hiszem, 55 kiló volt, aztán az 50, aztán bemenni 50 alá, a 45 alá… 42 kilónál álltam utoljára mérlegre, körülbelül 10-11 évvel ezelőtt (azóta sem, még terhesen sem). Akkor valami történt, akkor belém hasított, hogy ez kész öngyilkosság, és ez így nem mehet tovább.

Ekkor döntöttem úgy, hogy megkérdezem a fitnesz központ földszinti termében lévő személyi edző srácot, hogy járhatnék-e hozzá. Ő igen mondott, és a közös munkával az étkezésem is elkezdett egy picit a normálisabb irányba mozdulni. Mármint… még mindig nagyon keveset ettem, de legalább már naponta ötször, még ha nem is túl változatosan: zab, csirkemell, túró, alma, zöldségek, saláta. Ugyanakkor itt tanultam meg a konditermi edzés alapjait, és itt kezdtem el komolyan foglalkozni a sporttáplálkozással. Emlékszem, hogy amikor érettségire kellett volna tanulni, akkor is a body.builder oldalát bújtam, na meg a különböző fitnesz magazinokat; „wellness lett a nappalunk, fitnesz lett az éjszakánk”, ahogy Parti-Nagy is írja, és tényleg. Semmi másról nem szólt az életem, a baráti összejövetelekből kimaradoztam, anyukámat és a családot kiidegeltem, hogy nemhogy nem ettem meg semmit, de nem lehetett csokit meg ilyeneket tartani sem (vagy legalábbis el kellett dugni előlem), ha pedig ajándékba azt adott valaki, akkor egyenesen megsértődtem rajta.

A konditermi edzésnek köszönhetően kicsit formásabb lettem, de továbbra is borzasztó vékony voltam, és ez így is maradt jó pár évig. Ezekben az időkben a menstruációm is teljesen elmaradt, de igazából én ennek inkább örültem, minthogy aggódtam volna miatta (ami szerintem mutatja, hogy valószínűleg nehezen barátkoztam meg a tinikorral megjelenő nőies formákkal és a nőiességgel magával – ez elég gyakori az anorexiásoknál). Amikor felkerültem Budapestre egyetemre, akkor az első években simán tartottam fitneszi szörny-létet, azaz a szigorú étrendemet, a heti 10 óra edzést és hordtam a kiporciózott kajáimat mindenhova (mármint tényleg… még a gólyatáborba is). Kalóriában mértem az idő múlását. De utána lett egy kapcsolatom, lett gyakornoki állásom, egyre inkább történt az élet, már képtelenség volt megmaradni abban a kis burokban, amelyben mindent olyan tökéletesen felépítettem magamnak, így ismét elkezdtek felkúszni rám a kilók szép lassan. Az XXS-es ruhák után jöttek az S-es, majd az M-es darabok, én pedig egyre kétségbeesetten és sikertelenebbül próbálkoztam a korábbi vékonyságom megtartásával, azaz „a pszicholipidáris fejlődés újabb obez szakaszába léptem”. Ez volt a harmadik szakasz, ahol az igazi súlyingadozásom kezdődött, amikor már nem tudtam annyi edzéssel és nem evéssel kordában tartani a falászavarok okozta súlygyarapodást, főleg, hogy hánytatni sosem voltam képes magam (emiatt inkább hashajtókkal próbálkoztam többször mintegy pótcselekvésként, de tudtam, hogy igazából teljesen értelmetlenül). Így viszont egyre többször vesztettem el a kontrollt, és egy újabb, másfajta negatív spirálba kerültem. Elképesztő mennyiségű édességet, csokit, péksütit vásároltam fel és ettem meg az ilyen szesszióétkezések alkalmával, ahogy Sofi Oksanen Sztálin tehenei c. könyvében hívja őket a főszereplő. „A bevásárlókocsim tartalma mostanában is úgy néz ki, mintha nagycsaládosok hétvégi bevásárlásról volna szó, vagy arról, hogy családommal egy hétre elvonulok a nyaralóba, és senki nem akar közben elmenni vásárolni… .ha egyszer zabálunk akkor annak rendje-módja szerint zabálunk. Kenyér persze jöhet, és sajt, a legzsírosabb fajta, narancsdzsem, zabkekszek, csokis kekszek, tábla csokoládék, pizzák, karjalai pirogok, Ambrózia-torta, mélyhűtött fahéjas tekercs, mangó-és dinnyefagylalt…” – akár én is írhattam volna, de ezeknek soha, sehol nem hagytam írásos nyomot. Ha éppen vezettem étkezési naplót, akkor ezeket a napokat jóindulatúan nem fejeztem be, vagy kitéptem a lapot, újrakezdtem. Magamnak sem mertem bevallani, hogy mit is csinálok.

Ez az időszak egészen addig tartott, amíg meg nem ismerkedtem a férjemmel. Itt kezdődött az a fejezet az életemben, hogy egyensúlyba kerültem, rátaláltam arra az igazi, nagybetűs egészséges életmódra, ami bárhol, bármilyen körülmények között tartható, amiben nincsenek falásrohamok, amiben lehet élvezni az életet, az ízeket diétázás és stresszelés nélkül, amiben test-lélek harmóniában él.

etkezesi zavar Okos Timi

 

Mekkora volt a legnagyobb és a legkisebb súlyod?

A legnagyobb súlyom tinikoromban közelített a 70-hez, 1-2 éven belül pedig lementem 42-ig – akkor álltam utoljára mérlegre, így most fogalmam sincs, hogy hány kiló vagyok, és nem is érdekel. Amíg tetszik, amit a tükör mutat, amíg S-es a ruhaméretem, és ami a legfontosabb, amíg jól érzem magam a bőrömben, addig meg igazából mit számít az, hogy mennyi lehetek? Én őszintén hiszem, hogy a legjobbat akkor tehetjük magunkkal, ha megtesszük azt a szívességet, hogy kihajítjuk a mérleget az ablakon jó messzire, és a demoralizáló meg becsapós számok, centik helyett a tükörnek, a ruháknak, a párunknak és a közérzetünknek hiszünk. Mert ezek a legfontosabbak, nem az, hogy mennyit mutat a mérleg.

etkezesi zavar Okos Timi

Mikor, miből kezdted el érezni, hogy ez már nem „normális”?

Igazából úgy körülbelül 7-8 évig folyamatosan azt éreztem, hogy valami nem normális… hol azt gondoltam, hogy valami velem nem stimmel, hol pedig azt, hogy az emberekkel meg a világgal, hogy azt a sok szemetet képesek megenni, hogy nincs önuralmuk, bezzeg nekem, én mekkora király vagyok a 40 valahány kilómmal meg a 10 óra edzésemmel. Aztán amikor azt láttam, hogy mások képesek élvezni az életet, az étkezéseket, hogy képesek elmenni egy fesztiválra úgy, hogy nem azon kattognak, hogy a piában hány kalória van, vagy hogy ők nem úgy készültek egy-egy bulira, hogy napokkal előtte meg utána nem ettek szénhidrátot, hogy nehogy meghízzak a piától… szóval láttam, hogy vannak emberek, főleg az egyetemen, akik jól néznek ki, közben mégis jókat esznek, isznak, élik az életüket. Én meg a saját börtönömben éltem, ahol minden az étkezésről, az elégetett és el nem égetett kalóriákról szólt. Hiába voltam minden csoportban a partiarcok között, így is rengeteg programot, bulit, estét kihagytam, vagy azért, mert éppen utáltam magam meg a világot, vagy azért, mert már nem bírtam a napok óta tartó koplalást, és a társas programok helyett a magányos zabálást választottam. Tudtam, hogy ez nem normális, de nem tudtam elképzelni, milyen lehet normális viszonyt ápolni a táplálkozással. Abban pedig már réges rég nem hittem, hogy valaha ki tudok kászálódni ebből az állapotból, és „normális” életet élhetnék ilyen szempontból, de hát az „élet az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek”, ugyebár. Gondoltam én.

Ugyanakkor a helyzet pikantériája, hogy kívülről nem sokat lehetett ebből látni, és teljesen normálisan haladt előre az életem, és az élet összes többi területén kiemelkedően teljesítettem: megjelent műfordítás, köztársasági ösztöndíj a Corvinuson, diáktársaságok, szuper gyakornoki állások nagy multicégeknél, újságírói munka az alap-és mesterképzés között a Portfolio.hu lakossági aloldalánál, a Pénzcentrumnál. Szóval igazából minden olyan normális volt, de közben mégsem. Belül szenvedtem a sikerek ellenére.

 

Az anorexia és a falásrohamok után jött az orthorexia, azaz a megszállottan „kergetett” egészséges életmód. Hogyan lehet az egészséges életmódot túlzásba vinni?

Igazából volt idő, hogy ez a három szinte egyszerre volt jelen az életemben, nehéz is sorrendiséget felállítani, hogy mi miből, hogyan következett. Az első valóban az anorexia volt, bár már abban az időben is voltak néha falásrohamok, nem olyan gyakran, mint ennek a közel egy évtizedes kálváriának a második felében. Az orthorexia pedig már az anorexiás idők alatt megjelent, azaz az egészségesnek gondolt életmód megszállottja lettem, szinte irtóztam a „nem tiszta” élelmiszerektől és egy falatnyival sem voltam hajlandó eltérni az általam ideálisnak képzelt étrendtől és életmódtól. Mindent annak rendeltem alá, hogy a megszokott kajáimat tudjam enni, hogy a mindennapi edzés meglegyen, mert ha nem, akkor iszonyú stresszes lettem – sokszor fojtva ezeket a negatív érzelmeket „csalóétkezésbe”.

Sajnos úgy látom, hogy az orthorexia egyre elterjedtebb, és nagyon gyakori hozzá kapcsolódóan a végletekben való gondolkodás: vagy csak és kizárólag a tökéletesnek tartott étrend kalóriákra és makrókra kiszámítva, de ha valami „kisiklik” az adott napon, akkor a „már úgyis mindegy” jegyében jön egy rögtönzött csalónap…  többek között ezért is harcolok a csalónap, csalóétkezés és bűnözés fogalmak ellen, mert egyrészt érzelmekhez kötni az étkezést vagy pedig erkölcsi, negatív jelzőkkel minősíteni azt bizony könnyen magával hozhatja a rossz viszonyt az étkezéshez. Az önmagunk által állított tarthatatlan szabályok szintén, ráadásul saját magunkat fosztjuk meg általuk az élet örömeitől. A tiltás mindig sóvárgást szül, ahogy az ingermegvonást sem lehet sokáig bírni: az egysíkú, tiltólistás diéták és az egészséges életmód megszállott hajszolása és mindenek fölébe helyezése könnyen jár ingeréhséggel, amit előbb vagy utóbb a hűtő feltépésével fogunk orvosolni. És kezdődik minden elölről. Az egészséges életmód jó és fontos, de a túlzásba vitt egészségmánia ugyanúgy nagy problémákat tud okozni, mint az, ha valaki teljesen elhanyagolja az életmódját.

etkezesi zavar Okos Timi

Mi az, ami segített megtalálni az egyensúlyt?

Ez egy elég összetett kérdés és hosszú folyamat volt, de az biztos, hogy azután kezdett rendeződni minden, hogy megismerkedtünk a férjemmel. Hihetetlen, de maguk a falásrohamok egyik pillanatról a másikra eltűntek, soha többet nem éreztem onnan kezdve késztetést arra, hogy felvásároljam a boltok fél édességrészlegét. Voltak viszont olyan dolgok, amelyeknek több idő kellett, hogy rendeződjenek – főleg a görcsös ragaszkodásomnak az egészségesnek vélt életmódhoz, de ez is szép lassan változott, amiben hatalmas szerepe volt a férjemnek, valamint annak, hogy vele kezdtem el felfedezni a hátizsákos utazás szépségéit – és amikor így utazol, akkor azért mész, hogy megismerj más kultúrákat. Ha viszont ragaszkodsz a megszokott ételeidhez meg rutinodhoz, akkor ebből semmit nem fogsz tudni élvezni, és igazából rájöttem, hogy az életet sem lehet úgy élvezni, ha az étkezés van mindennek a középpontjában. A férjem hozta be ezt a pszichológiai szemléletet is az életembe ilyen hangsúlyosan (bár az egyetemen is a közgazdaságtanból csak a viselkedési közgazdaságtan és a döntéselmélet érdekelt leginkább…), és szerintem ennek is köszönhetően ébredtem rá sok mindenre, ami elindított a gyógyulás útján. Ha megérted, hogy mi történik, mik a lehetséges okok, ha szembe tudsz nézni ezekkel a dolgokkal, akkor a legnagyobb lépést már megtetted.  

Az egyensúly megtalálása és megtartása egyébként olyan, mint a fogyás: a neheze ezután jön, azaz fenntartani azt a mindennapokban, akár a kiegyensúlyozott táplálkozást, akár egy új, egészséges testsúlyt/formát. Ebben a legnagyobb segítség számomra az, hogy a férjemmel húzzuk egymást előre az élet minden területén – ő például lefutotta élete első maratonját New Yorkban akkor, amikor a fiunk három hónapos volt, és azóta is folyamatosan indul különböző versenyeken. Ez számomra hihetetlenül motiváló, hogy ugyanúgy fontos az egészséges életmód mindkettőnknek, hogy együtt tudunk futni, túrázni, és a napok fénypontja sokszor a közösen elköltött (egészséges és otthon készült) vacsora a megterített asztalnál, megbeszélve az aznapi történéseket.

A másik természetesen a fiunk, akinek szeretnénk jó példát mutatni az egészséges, aktív és teljes életből, nem csak beszélni róla. Szerintem mindenki szeretné, ha a gyereke egészségesen táplálkozna, sportolna, bátor és nyitott lenne a világra, de ezek a dolgok nem csak úgy lesznek – ezekért tenni kell nap mint nap. Együtt elkölteni az egészséges vacsorát megterített asztalnál (és nem a TV előtt), hétvégén együtt eljárni sportolni, túrázni, ki a természetbe. Ez szintén rengeteg erőt ad számomra, hogy akkor is összedobjak egy gyors vacsit és leüljünk együtt, amikor igazából semmi kedvem hozzá – mert utána mindig jobban is érezzük magunkat.

Harmadrészt pedig egész egyszerűen a közérzetem és egészségem is hatalmas motiváció, hiszen jól érzem magam, nem okoz problémát 4 órás hegymenetes túrát letolni vagy akár 25-30 ezer lépéses városnézéséket csinálni vagy bármikor lefutni 10-15 km-t; a terhességem során a vérképem végig olyan tökéletes volt, hogy az orvosom azon viccelődött, hogy olyan, mintha nem is lennék várandós. Szeretem a tudatot, hogy megtisztelem a családunkat és saját magamat azzal, hogy minőségi tápanyagokkal látom és eljárok mozogni – mert az emberi test mozgásra lett teremtve.

etkezesi zavar Okos Timi

Időközben babát vártál. A terhesség mennyit változtatott az étkezési szokásaidon, életmódodon?

Mivel a férjemmel való megismerkedésünk után eltűntek az életemből a falászavarok, és ha nem is azonnal, de szép lassan és fokozatosan egyre normálisabbá vált a viszonyom az étkezéshez – azaz továbbra is az egyik legfontosabb (de nem görcsösen mindenek felett álló) szempont volt, hogy egészségesen együnk, szinte minden nap dobozoltam magunknak a kajákat, előre készítettem, egyre fontosabbá vált a változatosság, a terítés és tálalás módja, az alapanyagok minősége (hiszen csak nem élhettem tovább túrón, zabon meg salátán), így mire teherbe estem, már rátaláltam arra a minden szempontból kiegyensúlyozott és bárhol, bármilyen helyzetben tartható egészséges életmódra, ami miatt nem változtattam semmit sem az étkezési szokásaimon, sem pedig az életmódomon. Ugyanazokat és ugyanannyit ettem a várandósságom során (ugyanis az egy hatalmas tévhit, hogy kettő helyett kell enni, vagy hogy jelentősen megnövekedne a tápanayagszüksélget: a második trimeszterben körülbelül 80 kalória az, amivel többet „kell” enni egy nap, ami egy darab alma vagy két deci tej a kávéba; a harmadik trimeszterben pedig olyan 250 kalóriával nő elméletileg az energiaszükséglet, ami mondjuk egy doboz túró vagy egy szelet csoki), és ugyanúgy eljártam hetente 4-5-6x edzeni – természetesen szigorú pulzuskontrollal, és figyelve a testem visszajelzésire. A futás körülbelül a 6. hónapig ment egyre csökkenő tempóban, amit a lassú kocogás, majd pedig a tempós séta váltott fel. Konditerembe ugyanúgy jártam, csak a hasgyakorlatokat hagytam el, és sokat használtam a különböző „kardio” gépeket mint az elipszis tréner aerob jellegű edzéshez. Ennek köszönhetően semmilyen tipikus terhességi tünetem nem volt, nem kellett lecserélni a ruhatáramat, jól aludtam, kaptam levegőt, könnyedén vettem a sétákat és a lépcsőzés, végig meg tudtam őrizni a nőiességemet.

Vagyis annyiban változott a dolog, hogy még jobban figyeltem a táplálkozásomra, még annyira nem fért bele, hogy csokit meg egyéb olyan finomított szénhidrátos, cukros, transzzsírsavas ételeket egyek, hiszen itt már nem csak az én inzulinszintemmel és egészségemmel játszottam, hanem a születendő gyermekünkével is. Ezért is tartom fontosnak erről beszélni, mert az epigenetikai programozás révén is egész életre kiható problémákat tud okozni az, amikor egy kismama teljesen bedobja a gyeplőt ilyenkor, és a terhességre hivatkozva csokit, jégkrémet és egyéb, mindenféle tápanyagot nélkülöző pszeudoélelmiszereket eszik. Ennek kapcsán az a történet jut eszembe, hogy a munkahelyemen gyakori volt, hogy a születésnapokat tortázással ünneplik meg a kollégák, és én általában nem szoktam ezekből a süteményekből kérni. Viszont amikor kiderült, hogy terhes vagyok, akkor a soron következő tortázásnál egy kollégám megjegyezte, hogy „Na, Timi, de jó, akkor most te is ehetsz tortát!” – csak azért, mert babát várok. Én viszont pont fordítva látom, és hiszem, hogy ilyenkor még jobban kell figyelnünk az életmódra, hiszen az anya terhesség alatti táplálkozása és mozgása egy életre befolyásolja a születendő gyermek egészségi állapotát.

etkezesi zavar Okos Timi

Megtaláltad az okát, hogy mi indította el nálad az evészavarokat?

Ez egy nehéz kérdés, hiszen ahogy Feldmár András is mondja, csak egy dologban lehetünk biztosak: az élményben, amit megélünk. De hogy azt hogyan interpretáljuk, mivel igyekszünk megmagyarázni… ”hát mit tudom én!”, ahogy mondja sokszor a neves pszichológus. Persze spekulálni lehet rajta, és nekem is több magyarázatom van rá, kezdve az anorexiára prediszponáló maximalista mentalitással. Dr. Lukács Liza is írja, „az anorexia központi jellegzetessége a tökéletességre törekvés/perfekcionizmus; és a legtöbben úgy vélik, hogy ehhez a testük feletti totális kontroll megszerzésén keresztül vezet az út. Ha ez sikerül, az garancia egyéb impulzusaik, vágyaik, és érzéseik uralására is”. A bulimiához köthető gondolati torzulások közül talán a „mindent vagy semmit” sémát emelném ki, azaz fekete-fehér gondolkodást, ami rám is abszolút jellemző, és amin a mai napig sokat dolgozok tudatosan. Például, ha 10 kalóriával eltértem az aznapi tervezettől, akkor már úgy voltam vele, hogy mindegy, akkor ez már egy csalónap, és akkor inkább megeszek még vagy négy napnyi kalóriát – egyszerre. Én abszolút úgy gondolom, hogy a táplálkozási zavarok az esetek túlnyomó többségében pszichológiai eredetűek, ezért is foglalkozom mostanában rengeteget ezzel a területtel. Persze az egyénen belüli tényezők mellett jelen vannak családi, kulturális okok, régi traumák… nehéz kibogozni, mert minden mindennel összefüggésben van.

 

Gondolom, ezek után nem véletlen, hogy egészséges életmóddal, étrendtervezéssel foglalkozol…

Az egészséges(nek gondolt) étkezés nem csak az elmúlt évtizedben játszott fontos szerepet az életemben, hanem igazából gyerekkorom óta meghatározó szereplője, hiszen anyukám már a ’80-as évek óta vegetáriánus és a „reformkonyha” elkötelezett híve. Így mondhatni, már az anyatejjel szívtam magamba ezt az életformát, ami szép lassan küldetéstudattá és hivatássá alakult át. Szakmám szerint közgazdász/marketinges és újságíró voltam mielőtt eljöttem szülési szabadságra, ami alatt viszont éreztem, hogy most vagy soha: tudtam, hogy végre eljött az idő, hogy megvalósítsam rég dédelgetett álmomat, és azzal foglalkozzak, ami az életem, a misszióm és az, amiben igazából hiszek: segíteni másoknak megtalálni másoknak azt a kiegyensúlyozott életmódot, amiben az étkezés nem stressz és szorongás, hanem öröm-és tápanyag forrása; amiben a mozgás nem egy kötelező nyűg, amin túl kell esni, hanem egy olyan tevékenység, ami feltölt élettel és energiával. Amiben nem kell kalóriákat számolni, amiben lehet élvezni az életet és az ízeket úgy, hogy közben fittek és formásak vagyunk és a hosszú távú egészségünket szolgáljuk; amiben a szülőség sem jelenti az életünk végét, hiszen ugyanúgy maradhatunk aktívak, utazhatunk és étkezhetünk egészségesen. Sőt, ilyenkor válnak igazán fontossá ezek a dolgok, hogy példát mutassunk a következő generációnak. Én ebben hiszek, és ebben segítek másoknak is, hogy minél többen rátaláljanak arra az útra, ami az egészséges, fitt, aktív és kiegyensúlyozott élet felé vezet.

 

Ha többre vagy kíváncsi, kövesd Timi blogját, a Sablonmentest és Instagram-oldalát is, ahol nem csak az általa ajánlott és evett ételekről, a kiegyensúlyozott életmódról kaphatsz információkat, hanem gyönyörű fotókat is láthatsz az utazásaikról.

 

A Konyhalál Facebook-oldalát pedig itt találod.

 

 



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük