Élet és étel szánhúzó kutyákkal a sarkvidéken

 

Milyen az élet a sarkkörön túl, szánhúzó kutyák társaságában? És hogy kerül oda egy kisgyerekes magyar anyuka?

Aki szokta olvasgatni az Élet és étel… sorozatomat, az tudja, hogy ez külföldön élő magyarokról, az ottani életükről szól. A mostani rész annyiban lesz más, hogy a mai interjúalanyom, Szigetvári Eszter csak néhány napot töltött a sarkkörön, de ezt elég “intenzív” körülmények között, egy kutyaszánhúzó versenyen. Ő mesél most arról, hogy hogyan jutott el odáig, hogy részt vegyen egy ilyen versenyen, milyen volt az egész és persze az ételek sem maradnak ki! 🙂

 

Hogy jutott eszedbe, hogy elindulj egy kutyaszánhúzó versenyen?

10 éves lehettem, amikor az első Jack London könyv a kezembe került, és ami a következő jópár évre meghatározta az életem. Gyerekként teljesen magával ragadott a sarkvidék világa, a szánhúzó kutyák hihetetlen teljestménye, a kutyaszán hajtók emberfeletti kitartása és küzdelme, amikor csak magukra és a kutyáikra számíthatnak, sokszor élet-halál harcot vívva.

Még középiskolában is tartott ez a szenvedély, olyannyira, hogy a szüleimtől kikönyörögtem egy szibériai huskyt, ami a 90-es években, Miskolcon egy lakótelepi panelház hetedik emeletén elég tájidegennek tűnhetett. Az egy huskyból aztán lett 6, de sajnos az évek során mind elpusztult.

Így az álmaim is elhalványultak az egyetem után, az élet teljesen másfelé vitt.

Egészen tavaly nyárig, amíg a 20 éves érettségi találkozónkon fel nem bontottuk azt a lezárt borítékot, amelyben az akkori osztálytársaimmal – az illetékes tudta nélkül – egymásról írtunk rövid történeteket, hogy “Kiből mi lesz 20 év múlva?”

Rólam akkor azt írták, hogy kutyaszán versenyző leszek. Persze minden lettem, csak az nem, így egy jót mosolyogtunk a dolgon.

Pár héttel rá megláttam a Facebook-on a Fjӓllrӓven nevű svéd sportszergyártó cég felhívását, hogy mindenféle előképzettség, tapasztalat nélkül bárki jelentkezhet a Fjӓllrӓven Polar elnevezésű megmérettetésre, ami egy 330 kilométeres kutyaszános túlélő kaland a sarkvidéken. Ha pár héttel azelőtt nincs az osztálytalálkozó, biztosan tovább pörgetek, de akkor valami olyan erős hívást éreztem, aminek nem tudtam ellenállni. Éreztem, hogy én ezen ott leszek. Nem hogy “megpróbálom”, hanem, hogy OTT LESZEK!!

Nem is vártam sokáig, pár nap alatt elkészítettem a bemutatkozó videóm, és a verseny indulásakor feltöltöttem a szavazós felületre. A verseny itt azt jelentette, hogy azokban az országokban, ahol ezt kiírták, mindenkinek saját magáért kellett a közösségi médiában kampányolni, és az országában a legtöbb szavazatot megszerezni. 1 hónapig tartott a verseny. Ez egy nagyon izgalmas időszak volt, nemcsak azért, mert napi 8 órát töltöttem a kampányolással, hanem azért is, mert rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, hogy mennyire inspirálja az embereket, hogy ennyit teszek az álmomért, és 39 évesen, kisgyerekes anyukaként is ilyenre adom a fejem.

A világon összesen kb 1600-an jelentkeztek, hazánkban kb 60-an, amiből én voltam az, akinek Magyarországon a legtöbb, 13906 szavazatot sikerült összegyűjtenem.

Országonként még egy jelentkezőt kiválasztott a zsűri, a legkreatívabb video alapján, így ketten voltunk magyarok a 26 fős csapat tagjai.

 

Mit jelent egy ilyen verseny a gyakorlatban?

Ez inkább kalandtúra volt már nem verseny, hiszen itt a saját magunk határainak legyőzése, illetve a “túlélés” volt a cél, nem az egymás elleni küzdelem, hiszen itt életre szóló barátságokat kötöttünk.

Mindenkinek volt egy saját, 6 “fős” kutyaszánja, aminek a hajtását az első napon tanultuk meg. A szánban vittük magunkkal a sátrat, hálózsákot, élelmet a kutyák és magunk részére, illetve a többi szükséges felszerelést. Összesen ez kb 60-80 kiló volt.

kép forrása: Blikk

5 napot töltöttük a szabadban, minden nap más helyszínen, összesen 330 km-t haladva Norvégiából Svédországba.

4 fős csapatokban haladtunk, elől egy profi hajtóval, a “musher”-rel, aki segítségünkre volt, ha valamiben elakadtunk, illetve tőle tanultuk meg a szánhajtást, és a kutyákkal való bánásmódot. Ezen kívül egy túlélési specialist mutatta meg a praktikus tanácsokat, mint sátorállítás, tűzgyújtás, a hó melegítése az ételhez, és sok sok hasznos tippet. Pl.

Volt néhány olyan, amit viszont saját káromon tanultam meg, például csak az első nap öntöttem forró vizet (hólevet) a kulacsomba, mert az annyira profi volt, hogy egész nap forrón tartotta, és az első korty leégette a szám, így egész nap nem ittam a szánon. Másnap reggelre annyira kiszáradtam, hogy nem tudtam kinyitni a szemem.

 

Hogyan lehet egy ilyen kalandra felkészülni?

Mivel hobbi szinten sportolok, ebből a szempontból nem volt annyira nagy kihívás.

Menet közben azért nem csak álltunk a szánon, hanem sokszor kellett az emelkedőn segíteni a kutyáknak a szán tolásával, mivel ők gyakran szemrehányó pillantásokkal jelezték, hogy ugyan én is csináljak már valamit. Itt jól jött, hogy volt állóképességem.

Főleg fejben kellett ott lenni, de amikor nagyon fáztam a szánon, mindig eszembe jutattam, hogy én akartam ide jönni, évek, évtizedek óta erről álmodtam, és milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. Persze ettől még ugyanúgy fáztam, de legalább sokkal jobban éreztem magam.

 

Mi az, ami meglepett, furcsa volt vagy éppen nagy hatással volt rád?

Azt tudtam, hogy a kutyákat nagy becsben tartják, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Mindenben ők voltak az elsők. Ők kaptak először enni, őket kellett ellátni, és folyamatosan figyelni, hogy jól érzik-e magukat. Figyelni kellett a kedvüket, és még a székletüket is.

Az viszont elég váratlanul ért, amikor a leghidegebb (-24 fokos) éjszaka után, amit sátor nélkül a csillagos ég alatt töltöttünk hálózsákban, reggel felébredve kővé fagy minden ruhám és a bakancsom.

Persze a sátorban sem volt az a nagy meleg, de mégsem volt ennyire durva. Ezen az éjszakán azt gyakoroltuk, hogy ha az időjárási körülmények miatt nem lehet sátrat állítani, akkor is valahol meg kell magunkat húzni. Így döngölt hóból fűrésszel téglákat vágtunk, és abból építettünk szélárnyékot  a fejünkhöz.

Nagy kihívás volt még a sátorállítás is, mert azért ez egy picit más, mint a Tisza tó partján nyáron tábort verni. 1-2 méteres hóban, vagy viharos szélben ez akár több órát is igénybe vehet.  Első nap 2 óra gyötrelem után árulták el, hogy nem jó helyen próbálkozunk, ezért kezdhettük előlről az egészet. Akkor este 10-kor, mikor még a vacsora sehol sem volt, 80 kilométer szánozás után átfutott az agyamon, hogy tényleg jó ötlet volt-e ez.

Óriási felismerés volt még az, hogy milyen kevés tárgyi dolog elég az embernek a boldogsághoz. Minden olyan egyszerű volt azokban a napokban. Nem volt telefon, internet, semmi, ami elvonhatta volna a figyelmünket az élményektől.

Meglepett még, hogy a magyar intimbetétek – mert persze amilyen szerencsém volt, erre is szükségem volt – nem ragadnak -20 fok alatt.

 

 

Gondolom, nem pont a kulináris élvezetekre volt kihegyezve a verseny. Na de mégis, mit ettetek? Hogy oldottátok meg az étkezéseket?

Mivel a sarkvidéken naponta 5-6000 kcal-t kell bevinnünk, így gyakorlatilag folyamatosan ettünk, meglepően ízleteseket. Kis zacskókban volt kiporciózva az étel, naponta 3 zacskó. Reggel és /vagy este havat olvasztottunk, ezt használtuk az elkészítéshez. Főzni nem kellett, csak a zacskóba beleönteni a forró vizet, és pár percet várni. Ennek eredménye egy pépes, bébiételre hasonlító étel lett, különféle ízesítésben (bolognai spaghetti, chili con carne, lazac burgonyával, rizseshús, valamint reggelire zabkása különféle variációkban).

Volt itt is néhány apró baleset. Ha nem öntöttem elég vizet rá, akkor ropogott a szárított étel a fogam alatt, vagy ha sokat vártam (itt 1-2 perc többletet jelent), akkor majdnem megfagyott. Volt olyan, aki a kabátzsebébe tette, hogy ne hüljön ki, amíg várni kellet, csak nem zárta jól rá a tetejét, aztán csak azt láttuk, hogy a zsebéből kanalazza ki az ebédet.

3x ettünk meleg ételt, ebédkor csak egy rövid időre álltunk meg, akkor a reggel melegített hólevet használtuk a felöntéshez, valamit a főétkezések közt csokit, müzliszeletet, szárított kolbászt rágcsáltunk, amit a zsebünkbe tettünk, hogy menet közben is hozzáférhető legyen.

 

Mik a jövőbeli terveid? Merre fogsz utazni?

A sarkvidéki hideg kaland után 2 hónapot töltöttünk a lányommal nyáron Dél-Kelet Ázsiában, így egyelőre nem tervezek nagyobb utazást, de a későbbiekben mindenképpen folytatódnak a kalandok, hiszen rengeteg csodás hely van a világon, amit szeretnék neki megmutatni.

 

Eszterről és a kalandjairól itt olvashattok többet!

 

 

Olvasd el a sorozat korábbi részeit is!

Thaiföld

Kanada

Korfu

Azerbajdzsán

Albánia

Japán

Új-Zéland

Finnország

Kína

Algéria 1, Algéria 2

 

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a Konyhalál Facebook oldalához és iratkozz fel a heti hírlevélért a blogkövetésre, ne maradj le semmiről! 🙂



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük